Az „emigráció” értelmezése a Pallas Lexikon alapján: „ …a kivándorlás, kiköltözés, szélesebb értelemben bármely okból való elhagyása annak az államnak, melyhez valaki tartozik, oly szándékkal, hogy annak kötelékéből kiváljék s másutt, külföldön találjon új hazát s keresse életfenntartásának vagy jóléte emelésének módjait és eszközeit”.

                                 1914-ből Soós Rudolf útlevele és abban úticéljának meghatározása

A kivándorlók voltak az akkori feudális-kapitalista királyi Magyarország (Osztrák-Magyar Monarchia) nyomasztó gazdasági viszonyainak élő tanúbizonyságai. A Belügyminisztérium korabeli adatai alapján az országot már 1888-1889-ben elárasztották a kivándorlásra csábító hirdetmények, amelyet akkor a település egyházi tanítóinak a „nép közvetlen tanácsadónak” küldték.. Ezt követő évtizedekben a belga, angol, holland és német gőzhajó valamint a haszonleső vasútvállalatok hirdetései még a legeldugottabb falvakat is elérték az országban, így Zalaszántót is. Mindenütt (korcsmákban, községházán) szórólapok hirdették az Újvilág páratlan lehetőségeit. „Ámerika” lett az ígéret földje, útnak indultak, hogy felfedezzék az „új hazát”. A különböző hajótársaságok ügynökségei tömegszám küldték a kivándorlási plakátokat és tájékoztatókat és röpiratokat, sőt a hatóság s az útlevél szabályok kijátszására vonatkozó utasításokat is adtak ezekben a levelekben.

Személyesen is megjelentek a magyar nyelvet bíró már Amerikát megjárt fogadott ügynökök, akik szóban csábítgatták az embereket, később már megtudták a kivándorolni szándékozok címét és nevét is. Ezt követően már felszólítás nélkül küldték részükre levélben a részletes útbaigazító nyomtatványokat az utazáshoz, a munkalehetőségekről. Az utóbbinál már külföldi kormányok vagy külföldi cégek megbízásából járhattak el. (Az uralkodó osztály és a hatalmon lévő kormány nem a siralmas közállapotokat okolta, hogy elmennek az országból, hanem a lelketlen ügynököket, akik emberkereskedőként csábítják ki őket!)

A nemzetközi hajótársaság több ügynöke (vigéc) járta mindenhol személyesen a falvakat és csábították a kivándorlásra a katonaköteles fiatalokat és a szegény embereket. Az utazó ügynök szó a német nyelvben a „ wie geht's ? ” magyar nyelven „ hogy van?/hogy mennek a dolgok ” kifejezésből eredt, így  ragadt rajtuk ez a megnevezés a kereskedelmi utazó ügynökök szavajárása alapján.  Zala vármegyében is csábító ígéretekkel, mesés meggazdagodási lehetőséggel, ingyenes utazással, munkalehetőséggel valamint esetleg „más” útlevél szerzéssel toborozták kivándorlásra a lakosságot. Zalaszántón is komoly agitációs tevékenységet fejtettek ki. Ők töltötték ki a szükséges nyomtatványokat, előre megvették a vonatjegyet, hasznos tanácsokat adtak az itthoni ügyintézés menetével, az úttal és a kinti dolgokkal kapcsolatosan. A beszervezett kivándorló utasok után tetemes fejpénzt kaptak.

A falubeliek nehezen szánták rá a kivándorlásra magukat. A Szent Korona Ország vezetése nem nagyon törődött velük, és főleg eleinte, bátorította őket az ország elhagyására a szociális feszültségek enyhítése reményében. Ennek ellenére az emigránsok túlnyomó többsége nem szándékozott végleg letelepedni az ismeretlen földrészen. A kint megtakarított jövedelméből, hazatérve földet, kis házat szeretett volna vásárolni, hogy biztosítsa megélhetését egy emberibb életet.

folyt.

 2017.01.12.

 „ Oh Ti mintjájan kik által mentek az   uton figyelyétek és nézzétek meg oly fájdalom mind az én fájdalmam „

Zala megyében szinte egyedülálló az 1910. október 4-én felszentelt un. amerikás (kivándorlási) kőkereszt, amely Zalaszántón található. Az emlékezés ilyen fajta szakrális bizonyítéka a felállításakor nem a mai helyén volt, hanem lent az út belső része mellett, az úttal párhuzamosan, amely csak később került fel a kialakított bástyára, a mostani helyére. ….

Helytörténet kutatóként több mint 6 éve kezdtem hozzá az adatgyűjtéshez új könyvemhez, amely településünk múltjának az egyik általam mindenféleképpen érdekesebb állomását öleli fel. Az első fejezetekben ebből nyújtottam egy kis ízelítőt, valamint a leendő könyv talán még nem végleges címét is megadván. A XIX. század végétől a XX. század közepéig terjedő korszakhatárt szándékosan húztam meg. Nem szeretnék politikát belevinni ebben a társadalmat érintő kutatási anyagba sem, úgy is akaratlanul átszövi életünk minden pillanatát a mai közélet. Akaratlanul is érinti a mai napok „megélhetési” gondjait, a szülőhazából történő elvándorlás talán akkor még keserűbb kenyerét.  Sokszor hallottam már a történelem ismétli önmagát. Talán az élet is…

Az emigrálás vagy emigráció (kivándorlás) az a cselekmény, melyben egy országot vagy területet azzal a szándékkal hagy el a lakosa, hogy tartósan egy másikban éljen. Általában a lakosság mozgását említik migrációnak. Sajnos talán az utóbbi szó most már jobban beleégetődött az agyunkba, mint az előző. Egy évszázaddal ezt megelőzően az első szóval voltak így.

(Mostanra a véleményem szerint a migráció és a migránsok kollektíven megbélyegző, pejoratív értelművé vált.)

De térjünk vissza a történelmi adatokhoz és tényekhez: A dualizmus korában megkezdődött és több évtizednyi tömeges méretű „Újvilági” kivándorlás során az akkori Magyarország területéről a közel 2 millió fő (több nemzetiségből tevődve) hagyta el hazáját, amelyből több mint 80% az Észak-Amerikai kontinenst választotta.

Remélem az előző adatból a közel 1 millió „magyar” kivándorlását senki kétségbe nem vonja.

Az említett időszak végére, csak mintegy ½ millió fő tért haza a többiek nagyrészt az új földrészen maradt. A kivándorlók ¾ része között fölműveléssel foglalkozók, napszámosok, uradalmi cselédek közül került ki.  A korabeli (nagy) Zala megyéből a legális és illegális kivándorlók száma talán összesen a 15.000 főt is meghaladhatta.

Magyarországon ekkor még a lakosság közel 50% a mezőgazdaságból élt. Az össztermőföld 70%-ban nagybirtokosok kezében volt, de ők csak a népesség 1,5 %-át tették ki. A fennmaradó 30% termőföldterületen tengődött az ország lakosságának a fele. A földeknek nagy része apró birtok volt, amely nem tudta eltartani a zsellérsorban élő családokat. A megélhetésük végére kerülők csak egyet választhattak egy új életet kezdeni egy más világban, hogy ne kerüljenek idő előtt egy „evilág” utáni másvilágba†.  

Ezt a keserű kezdetet és utat szeretném megtalálni a zalaszántói kivándorlók bemutatásával és a még fennmaradó források alapján, megkeresve a 3. illetve 4. generációs élő leszármazottakat és megmutatni nekik e- csodás kis településünket, hogy büszkék legyenek őseikre, gyökereikre és talán magyarságukra.

(folyt. »)  

[A későbbiek során, 1241-ben a  sajómelléki mohi csatában  elesett Dénes nádor, a Kaplony nembeli (nb.) Zlaudus fehérvári olvasó-kanonok, a Vindornya mellett fekvő Ecser település valamint a név szerint felsorolt udvarnokai között a Zala megyei Szántó (gazdaság) elbirtoklása és határainak erőszakos megváltoztatása iránti fennforgó ügyben ítéletet hoz. Az ítélet a felperesnek ad igazat és a prediumot (gazdaságot) a bizonyságlevélben foglalt határokkal Zlaudusnak ítéli oda.]

Zlaudus/Zeland/Zaland
A Kaplony nemzetségből származott. Apja, Márton vasvári ispán volt. 1226-1236 között fehérvári olvasókanonok. Neve egy 1228-ban kelt oklevélben szerepel először. A neve mellett viselt magister jelző tudományos képzettségről tanúskodik. Bertalan püspök 1244 elején bekövetkezett halála után a veszprémi káptalan ismét a saját köréből választotta meg az egyházmegye püspökét. Nem kérték IV. Béla király előzetes beleegyezését, vagy utólagos jóváhagyását. A király Zelandot nem ismerte el veszprémi püspöknek, hanem Rómától vizsgálatot kért. A pápa a vizsgálatot 1245. február 28-án rendelte el. Zeland püspök 1262-ig maradt Veszprémben és ennek igazolása megjelent a királyi oklevelekben is. De a király a püspökség javadalmait és jogait másokra ruházta, vagy engedte, hogy azokat mások önkényesen elfoglalják. Az egyházmegye papsága is a püspök és a káptalan ellen fordult, mivel szabadulni akartak a kánoni látogatások terheitől és a különféle díjak fizetésétől. A magánbirtokán Szántó mellett felépített (1248-1257) Tátika várában, amely az első magán kővár lehetett halálozott el 1259 után, feltehetően 1262-ben.

Tomaj nb. Dénes nádor Isten kegyelméből: még korábban vasvári Márton ispán fia: Zlaudus mester, akkor fehérvári olvasó-kanonok a Kaplony nb. Andor fia: Jánostól megvásárolt egy a Zala megyében fekvő Szántó [mostani elnevezésén Zalaszántó] nevű birtokot (gazdaságot) szabadosokkal, szolgákkal, szolgálónőkkel és szőlőművesekkel, akiknek a nevét a budai káptalan oklevele tartalmazza. Az adásvétel János teljes rokonságának az akaratával, és a vármegyei birtokosok és szomszédok beleegyezésével történt, mivel Zlaudus mester és János egy nemzetségből valók, és a föld János öröklött birtoka volt. Az adásvételt a budai káptalan oklevele erősítette meg [II.] András fia: a jeles [IV.] Béla király koronázása után a Letare-vasárnapon [1236. március 9.]. Ám a Zala megyei Vindornya mellett fekvő ecseri udvarnokok: Albeus fiai: Aman és Miklós, Modoros fiai: Joachim, Gune és Guge, továbbá Mochov, és Keche fia: Joanka és egész Ecser falu Szántó ősi határait erőszakosan lerontva maguknak akarták a földet elbitorolni. Zlaudus mester a nádorhoz ment panaszra, aki az embere, ollári Jakó fia: Esten által megidézte a mondott udvarnokokat a nádori ítélőszék elé, Keresztelő Szent János születése napjára [június. 24.]. Ám azok - miként a nádor embere elmondta - megtámadták és megverték őt, és Zlaudus mesterre mondott becsmérlő szavak kíséretében fegyveresen megfutamították, a mondott határnapra pedig nem jelentek meg. Mikor a nádor [Heves megyei] Poroszlóban volt, Zlaudus mester személyesen megjelent előtte, és a nádor az udvarnokokat elmarasztalta bírságban, Zlaudus pedig elmondta, hogy mielőtt a korábbi határnap után visszatért volna otthonába, az udvarnokok két faluját lerontották, egy felszabadított szolgát, és más szabadosokat Szántóban megöltek, ezen felül családját és udvarispánját erővel elűzték a mondott birtokról. Mikor Szent Praxedis ünnepére [július 21.] a nádor ismét maga elé idézte az udvarnokokat, azok az emberére támadtak, és - ahogy a poroszló elmesélte - megpróbálták volna kiráncigálni a Szent Kozma és Damján egyházából [kápolnából], ha Géza, borsi ispán, a veszprémi káptalan embere, és más, derék férfiak határozottan közbe nem lépnek. Zlaudus mesternek pedig azt üzenték, hogy nem engedik, hogy a birtokán tartózkodjon, és a kitűzött napra sem jelennek meg mindannyian személyesen, csak egy ember által.

Mikor a nádor az esztergomi lazariták ispotályában tartózkodott, a második határnap is betelvén, az udvarnokok nem válaszoltak és nem is küldtek senkit, ám Zlaudus mester ismét megjelent személyesen, ezért a nádor másodszor is bírságot rótt ki az udvarnokokra. Egy harmadik határnapot is kitűzött számukra Szent István nyolcadára [augusztus 27.], hogy az udvarnokok válaszolhassanak a két szokásos bírságra. Ám nem jelentek meg személyesen, hanem csak Simon és Albeus fia: Péter által, és nem feleltek az akkor is személyesen megjelenő Zlaudus mesternek. A nádor, amikor [a Nógrád megyei] Losonc közelében Gácson tartózkodott, harmadszor is bírságot rótt ki rájuk, és kijelölt számukra egy negyedik határnapot [Boldogságos Szűz Mária] Kisboldogasszony napjára [szeptember. 8.]. A felek ott személyesen is megjelentek a színe előtt. Az udvarnokok azt állították, hogy a nádor emberét soha nem verték meg, és amit a poroszló ellenük állít az hazugság, hazugnak mondva őt. Ezért a nádor Szent Máté apostol ünnepére [szeptember 21.] határnapot tűzött ki Zlaudus mesternek a poroszló tisztázására. Ő, amikor a nádor a Duna melletti [Baranya megyei] Cselej település házában, Kálmán herceg és Bertalan az Isten kegyelméből veszprémi püspök és a káptalan okleveleinek, és Arnold zalai ispán, Géza borsi ispán, Belid comes, Scypituc, Türje nb. Kopasz Dénes comes valamint a vármegyeiek közül sokan mások tanúságával igazolta a poroszlót. Ekkor az udvarnokok Budai nevű, a perben melléjük álló ispánjának a kérésére a nádor elrendelte, hogy Zlaudus mester együtt Géza borsi ispánnal és Mátyás veszprémi őrkanonokkal Szent Mihály nyolcadán [október 6.] Veszprémben tegyen esküt a poroszló kétszeri megverését illetően a károkról, a jogtalanságot illetően az elkövetőkről. Az új határok pedig - mint azt a nádor az udvarnokok és ispánjuk elmondásából, és a vármegyeiek tanúsága révén megtudta - nem bírói ítélet vagy törvényes rend, hanem az udvarnokok saját akarata révén lettek felállítva, így a nádor elrendelte három ember megnyírását, és a régi, udvarnokok által lerombolt határok visszaállítását. A határjárást a nádor embere, Bogátradvány nb. Volphar fia:Péter, Albert nádori albíró fivére végezte el az udvarnokok és Zlaudus jelenlétében, mivel a mondott Esten poroszló a nádor más ügyeivel volt elfoglalva.

Határjelek: Egregy folyó dél felé; a folyón átkelve Rezi nevű zalai várföld; füves út; udvarnokok földje; Egregy folyó; a folyón felfele északra a szántói szőlőműves (vincellér): Ded fia Modoros (Árpád kori személynév, ma Madaras vezetéknévként használják), a folyó keletre haladva Modoros (Modoros~Modoroz Dedfia) malma; kút ; völgy; a völgy mentén egy Rakottya[Rocotya]; Kuldutoa nevű hely; körtefa az Almakútról [Alma Cuth] jövő és az Ököraszóba [Ycur Ozov] belefolyó patak közelében, ahol András comes halastava is volt; az Ököraszó nevű patak forrása; Mokov új szőlője; egy völgy; a szőlőföldek közepénél egy út menti örökzöld tölgy; a hegy lábánál az udvarnokok és Lvev földje; köves út melletti tölgy, amely felett egy erdő van, amely erdő bal felől mindenben közös Szántó falu lakosaival, és a falu körül terül el.

Elérkezvén tehát a nap, amikor esküt kellett tenni Veszprémben Zlaudus mesternek Géza borsi ispánnal és Mátyás veszprémi őrkanonokkal egyetemben a poroszló kétszeri megverését illetően az ő káráról és a jogtalanság elkövetőjéről. Már felkészültek az eskü letételére, mikor az udvarnokok mind személyesen és az ispánjuk, Budai által is a káptalan színe előtt megkérték Zlaudust, hogy ne tegyen ellenük esküt, és ők minden dolgot, amelyet elvittek a szántói falvak lerohanásakor, visszaadnak. Amely dolgokat pedig nem lehet megtalálni/ visszaállítani, azon okozott kár részét visszajuttatják Zlaudus oltalmába, a kár azon részét pedig, amelyet Zlaudus mester az udvarnokok és ispánjuk: Buda irányába fenntart a borát és minden szántóját illetőleg, amelyet a per folyamán vettek el tőle, hiánytalanul visszaadják. Mindezt az udvarnokok és ispánjuk világosan a nádornak is kinyilvánították a veszprémi káptalan oklevele és saját beszámolójuk útján, és azt is hozzátették a nádor színe előtt, hogy nem kezdenek pert a föld fentebb leírt határainak ügyében, sem a felszabadított szolgákról, és szolgálókról, akiknek a neve a budai káptalan említett oklevelében van fölsorolva.

1236. év október 6. után

(Hazai okmánytár VI, 33.)

A hely és  család történet feltárása hidat épít múlt és jövő között, összeköti a nemzedékeket oly módon, ahogyan azt más emléktárgyak nem képesek. A  Zalaszántó és az ezzel szorosan összefüggő Szekér családi krónika  főbb gondolataimat tolmácsolja az élet igazi értékeiről,  szeretetről és hitről, a család és a hagyományok fontosságáról, miközben az ott élt és most is ott élő családtagoknak  lehetőséget ad saját famíliánk és a többi családok történetének dokumentálására, alkalmat  ad arra, hogy személyes tapasztalatait, emlékeit és gondolatait mindenki a családjából méltóan megörökíthesse ezen írások alapján. A helytörténet múltját feltáró és bemutató valamint a családi krónikás odaadó munkája nyomán így válhat pótolhatatlan s becses emlékké az utódok és az utókor számára. (Simonits Erzsébet után szabadon...)

 http://szeker.hupont.hu

http://zalaszantoiszeker.hupont.hu

A történelmi Zala megye lakosságának mai magyar része a honfoglaláskor telepedett meg itt és megőrizte eredetiségét s tiszta voltát ezer éven át. Egyetlen történelmi adatunk sincs, mely azt bizonyítaná, hogy a zalai magyarság később s nem a honfoglaláskor telepedett ide.

A kereszténység megalapítása után a megyét csakhamar ellepték az egyházi „intézmények”. Bizonyság arra, hogy a népesség sűrű volt, s benne a kereszténység már majdnem teljes egészében megállapodott, s hogy Zala megye népességének vallásos neveléséről és erkölcsi oktatásáról már a legkorábbi időkben aránylag jól gondoskodtak.

Falusi kis (fából vagy sárral tapasztott vesszőfalból készült) templomok nagy számban épültek már az Árpád-kor idején, hiszen I. István a II. törvénykönyvében már a XI. század elején elrendelte, hogy minden 10 falu építsen egy templomot. 

Sajátságos, hogy a szerzetesrendek, apátságok és egyházak alapításában különösen a nyugatról beköltözött idegen jelentős családok tűntek ki a kereszténység megjelenésével együtt. A Hermann nemzetségű Lackfi II. István (akinek ősei feltehetően Nürnbergből jöttek be még Gizella királynéval), Keszthely város alapítója az általa 1367 után betelepített ferences szerzeteseknek, 1385 környékén a XII. századi kis körkápolna helyére, templomot és kolostort építetett a Fő téren.

A források a XIII. század első harmadában említenek Zalaszántó/Szántó (Samtov) faluban Szent Kozma és Damján (Ecclesia Sanctorum Cosme et Damiani) patrónusú, templomot, amely már homok és bazaltkőből készülhetett és a feltehetően 15-25 családból álló település templomos helyének számított. A még korábbi időkben is állhatott itt már egy kis templomszerű épület egy Kaplony nemzetségű kegyúri egyház. Szántó megélt históriás kora jóval régebbi, mint ahogy hivatalosan most számítják. Valószínű, hogy a község a XI-XII. század között már ismert (templomos) hely lehetett, amelyet még korabeli forrással nem tudtak a kutatók eddig bizonyítani, de a feltárt korai régészeti eredmények és a rendelkezésünkre álló közvetett adatok erre hagynak következtetni. 

A megye lakosságának nagy többsége római katolikus felekezetű. A korai időktől Zalaszántó is szintén az, amelyet végig megőrzött a mai napig az eltelt súlyos tíz évszázad alatt. 

Kovácsi (Choach, Cowatsy, Kowaczy, Kowachy)

Zalaszántó község északnyugati vége felé a Kovácsi / Zerna patak völgyét követve a Kovácsi mezőre jutunk.  A patak bal partján és régebben bővizű forrás közvetlen közelében (torkolata után), fákkal és bokrokkal erősen benőtt területen találjuk a középkori Kovácsi falu (igen jelentős mennyiségű középkori cserép töredék mutatja középkori falu helyét) templomának igen gyér maradványát. 

Az Árpád-korban Ó-Szántó közvetlen szomszédos települése, amely feltehetően királyi várföld (uradalom) része és királyi szolgálónépek lakhatták. Egy korai kézműipari termék előállítására kötelezett falvak közé soroljuk Kovácsit. A falu elnevezését nyelvészek a régi honfoglalás kori vasas-vasverő-vasműves szó helyébe belépő, szláv jövevényszóból átvett „kovac” szóból, mások az ómagyar kova szóból eredőnek gondolják. Kovának nevezik a közel 3000 évnél régibb szerszámkészítő kézműipar legértékesebb alapanyagát. A szó talán az ősmagyar kő (köv-ecs) még „kav”(kav-ics,kov-acs) volt, ebből származik a tűzcsiholáshoz használt kova is, ehhez a „cs” betű mesterségképzőként jön hozzá.

Az bizonyos, hogy ekkor válik, végérvényes uralkodóvá ilyen formába, amely elárulja az ottani királyi szolgálatban álló népek foglalkozását. A verő/kovács állította elő a nyersvasból a fegyverzethez, lószerszámhoz és ekéhez szükséges vastárgyakat, azaz vasművesek településeit jelölték ezzel. A kovácsfoglalkozás nevünknek -i helynév képzés származékaként jött létre a Kovácsi településnév.

A templom építéséről eddig nincs ismereteink,  talán a települést is és részben Zala megyét (Balaton térséget) is uraló, a XIII. században birtokló, előkelő nagy múltú és már korábban, Almádon monostort alapító Oguz /Atyusz nemzetségből kerülhetett ki. 1227-ben Atyusz nemzetségű Sal ispán, II. végrendeletében említi birtoka között Kovácsit, amely mellett Luey/Lövő prédium található. 1236-ban a királyi várföldek visszavétele során említik ismét. 1267. évben villa Choach néven említik. 1274-ben Saul fia(?)  Laurente birtoka, villarum Coach. Az amúgy is szegényes források a XIV. századról teljesen hallgatnak.

A kovácsi (Jacobus apostol) Szent Jakab patrocínium vagyis oltalma alatt álló templomot egy 1520-as Gersei Pethő család osztálylevél említ, amely már 1438-ban állhatott, mert kegyúri jogát ekkor kapják meg a birtokosok.  Elképzelhető, hogy még korábbi, mert1421. évben is említik Kovácsi papját, Istvánt.

Bizonyos, hogy nem önálló filia, mert ebben az időben említik a szomszédos Hidegkút papját, Istvánt, aki azonos lehet az előbb említettel. 1485-ben a kegyúr megbízásából a nagyvázsonyi pálos műhely kőfaragói működnek a településen, feltehetően a templomnál is.

Ekkor megy végbe a Gersei Pethő család uradalmi központjának számító Szántón a Szent Kozma és Damján római katolikus templom nagymértékű átalakítása és feltehetően elkészülhetett arra az időre (1487 környékén), amire a nemesi törvényszéket (sedria) áthelyezték ide. Szántó a török hódoltság alatt 1525-1550 között bizonyosan vicaria (esperesi kerület székhelye) 20 plébánia tartozott hozzá.

1550-ben tartományi faluként szerepel a Gersei Pethők összeírásánál. 1564-ben behódol a töröknek. Az 1570. évi székesfehérvári szandzsák defterjegyzéke szerint a Tátikához csatolt Kovácsi falu Bali Bin Ismail tímár javadalombirtokához tartozott és 4000 akcse adót fizettek együtt. A török idők kezdetét még átvészeli és lakják is, de fokozatosan elnéptelenedik, 1629-től már pusztaként említik, 1668-tól lakatlan. Feltehetően a török időket túlélni nem képes falu és annak temploma együtt pusztult el és tűnt el a Zala megye történelmének homályában.  1964-ben Bakay Kornél említi a középkori falut és a templom maradványait.

Szent Jakab apostol tiszteletére elnevezett szakrális önálló ház feltehetően az Árpád korban világi nagybirtokos Atyusz nemzetség által alapított kegyúri egyház (templom) vagy korai Szent Jakab apostol tiszteletére építetett pálos szerzetesrend fennhatósága alatt lévő kolostor lehetett. A régészek Árpád korinak feltételezik a falut és a kis templomot. A szakrális épület, így eltűnt templom, illetve egyházas helynek számít.                                         

 Hidegkút  (Hÿdegkwth, Hydegh kuth, Hidegkut, Hydeg kwt)

Kovácsi közvetlen közelében, attól keleti irányban van egy másik ma már letűnt település Hidegkút. Tátika, középkori nevén Warod hegy lábánál találjuk nyomait, amely az ottani hidegvízű, bő forrástól kapta a nevét, amely mára már csak emlék.  A hegy lankáin, nagy területen középkori cserép töredékek mutatják, egy volt közösség helyét, feljebb teraszos régi szőlőművelés nyomai található.

A Bakony, Balaton-felvidéki remeteközösségek vizitációját a pápa megbízásából 1263-ban végezte el Pál veszprémi püspök. Az általa meglátogatott hét remeteközösség helyszíne közül, az egyik az oklevelek tanúsága szerint: „Idegsÿt Beatae Elizabeth”. A Hidegkút Szent Erzsébet pálos remeteközösség lehetséges helye a Tátika vár alatti és régóta Hidegkút elnevezéssel ismert domboldalon lehetett, amely ez eddig ismeretlen történetű monostor.

A püspök amennyiben a remeték anyagi ellátását biztosnak találta, engedélyezte számukra az ágostoni regula követését. Pál püspök csekélynek ítélte a rend vagyonát, így a pápától nyert felhatalmazás alapján ő maga adott szabályokat a közösség számára, és elrendelte, hogy csak a meglevő és megnevezett 7 remeteségben lakhatnak az általa adott szabályok szerint, akik közül az Idegsÿt Beatae Elizabeth patronus által alapított szerzetesrend volt az egyik ismert. Sajnos okleveles előtörténete és pontos helye nem beazonosítható, így marad a lehetőség. Mindenesetre a hely megfelelt a pálos rend (kolostor) telepítésére: elhagyott helyen, hegyoldalba, forrás közelében. A XIV. századra feltehetően elenyészett, lakói valamelyik közeli kolostorba költözhettek át, Enyere-i, Vállus-i vagy Uzsa-i rendtársaihoz.

Annyi bizonyos, hogy 1341-ben készült oklevél szerint egyházas hely, de templomáról közelebbit nem tudni.  1421. év szeptemberéből származó adat szerint a veszprémi káptalan és a zalai plébánosok tizedperében Stephanus (István) de Hidegkút nevén említi a plébánosát, amely önálló filia lehetett és ekkor és talán Kovácsi is hozzá tartozott. 1438-tól Gersei Pethő család a kegyúr, akinek megbízásából 1469-ben nagyvázsonyi pálos műhelykőfaragói is megfordulnak itt és feltehetően a templomán is dolgozhattak. Plébániája már 1550-ben üres, betöltetlen volt. Még 1613-ban is találkozunk a Gersei Pethő család birtok összeírásánál. 1668-tól teljesen lakatlanná válik.

Hidegkúttól nem messze Tátika hegyen, az alsó-tátikai sziklafalban a bazaltoszlopok között egy hasadékbarlang nyílik ezt hívják Remete-barlangnak, amely elnevezés emlékeztet a régi remete rendre. Zalaszántón az 1940-es években még élő agg embereknek, az ősök sokszor emlegették, hogy nagyon-nagyon régen Hidegkúton remeték éltek.

Feltehetően ez is a török időket túlélni nem képes település és annak temploma együtt pusztult el és tűnt el a Zala megye történelmének homályában. Az egyházi hely nyomairól sem írnak a szakirodalmak. 

Feltételezések szerint az egyházi hely (Hidegkút-i kolostor) vagy pálos rendi szerzetes vagy világi, nagybirtokos által alapított lehetett. A szakrális épület így eltűnt templom illetve egyházas helynek számít. Kovácsi és Hidegkút közelében található még Vátka elnevezésű település és annak egyház helye.

Vátka (Vacha (?),Watka,Vathka,Wathka,)

Tátika hegytől délnyugatra, Hidegkúttól délre a Vátkai-rétnek nevezett fennsíktól északnyugat felé találjuk a település maradványait. Tovább haladva erdei út mellett az úttól 10-15 méterre az erdőben 5 x 10 méteres késő középkori épületmaradvány (templomrom) található. Az épület északi oldalán, egy sarokrészen 1,2 méter magas falak 1964-ben még álltak, ma már nem. A még látható romok között szétszórt emberi csontok találhatóak. Az épület az elpusztult Vátkai templom maradványa. A „Puszta templom” néven is ismert romot Dornyai Béla is annak gondolja. 

Lipp Vilmos írja a Tátika hegy alatt a Hamvas-erdőben (tehát a hegytől délre, a Kövesér-patak hídjától északra) román stílusú kápolna romjai láthatók, feldúlt kriptával. 1333-1335 év között három éven át szedtek az egyházi javakból az egyházi tizedet a Magyarországra küldött pápai követek. Az 1334-es pápai tizedjegyzék szerint „Vacha” (amennyiben Vátkát említi) papját (Petrus) Péternek hívták és 23 széles dénár pápai tizedet fizetett. Önálló plébánia lehetett, mert a tizedet csak ott szedtek. 1347-ben Vátka határok közé eső részét „Wackusilese” sessióval együtt Wsa-i (Uzsai) Miklós fiai, István mester és Domokos szerzi meg és válnak talán kegyuraivá. 1438. évtől Gersei Pethő családból kerül ki a kegyúr. 1456. február 18-án kiadott bizonyságlevélben „Wathka” Szűz Mária egyházát említik. Már nem lehetett önálló plébánia, mert az 1550-es összeírás még elpusztult és betöltetlen plébániák között sem említi meg. Az 1736-ban a szántói plébánia templom felújítása és átalakítása során, a vátkai patak tisztítása közben, egyesek szerint a vátkai dűlőből  a földből előkerült kisebb (52,8 cm átmérőjű) harangot helyezték el a templom új tornyába. A felirat nélküli harang vagy a vátkai kis templomnak vagy a tátikai várkápolnának lehetett valamikor a harangja. A helyi monda szerint a harangot a törökök elől ásták el a patakba, így a oszmán harcosok azt nem találhatta meg, mert nem láthattak friss ásás nyomát. A harang talán 150 évig is volt elásva és csak a szerencsének köszönhető, hogy megtalálták. A zalaszántói Szent Kozma és Damján tiszteletére szentelt katolikus templom tornyában három harang lakik a mai napig, az egyik ez a bizonyos vátkai-tátikai harang.

Feltehetően  a török időket túlélni nem képes falucska és annak temploma együtt pusztult el és tűnt el a Zala megye történelmének homályában. 

Az egyházi hely a veszprémi püspökség által alapított templom vagy egy világi, nagybirtokos, a települést birtokló nemzetség által alapított egyházi hely lehetett.

A régészek XI-XII. századinak (alapítottnak) említenek egy, S. Crux (Szent Kereszt) 7,70 X 4,90 m kápolnát. Innen nem messze létezett egy másik várjobbágyok által betelepült, szolgáló kis település az önálló Tátika falu.

Tátika (Thadeuka,Tadeuka)

Hidegkúttól délkeltre, Vátka közvetlen közelében, attól északnyugatra a Tátika hegy lábánál találjuk az önálló falu romjait.

Hidegkút pusztától délre Pesthy Frigyes a Tátika hegy oldalán „Szent Kereszt” nevű (vár) kápolna romot említ. 1861-ben Rómer Flóris Tátikától északnyugatra egy meredek kőszikla felett Szent Kereszt kápolnát feltételez. (Felvetődhet, hogy a XIII. századi alapítású lehetett a Sancta Crux / Szent Kereszt nevű pálos rendi monostor helyét látták, de erre nincs utalás).

Feltehetően Tátika falut az un. alsó vagy külső Tátika várral szervesen együtt a Tadeuka (Tátika) nemzetség birtokolhatta talán már a XIII. század elejétől, de lehet, hogy már jóval ezt megelőzően is. A ma is látható Tátika felső vár építése feltehetően a Calanda zalavári bencés szerzetes tervei alapján kezdődött a szerzetesrend bevonásával. Tátika hegyen a vár alatt egy 1341. április 24.-i oklevélben 30 háznépet/várnépet és a Szent Kereszt tiszteletére emelt templomot jegyzett fel.  Feltevés szerint az egyházi hely (Tátika-i monostor) a veszprémi püspök által alapított várkápolna illetve bencés vagy pálos szerzetesrendi lehetett. Vátka és Tátika falu a XIV. században olvadhatott eggyé. A régészek Vátka-Tátika  XI-XII. századi, S. Crux (Szent Kereszt) kápolnát említenek, amely mérete 7,70 x 4,90 m.                                 

 Böde  (Bede)                                                                

A hajdani önálló település maradványai Cserhát (major) és Vindornyalak (Lak) között található, Zalaszántó központjától 3,5 km-re, attól délnyugatra. Zalaszántó részévé vált Bödemajor (1880) néven.

1333-1335 között három éven át szedtek egyházi tizedet a Magyarországra küldött pápai követek. A szentföld és a szentszék javára Jacobus Berengarius és Raymundus de Bonofato pápai követek által a veszprémi egyházmegye javadalmasaitól beszedett 1333-1335. évi tizedlajstromban már szerepel Böde (Bede alakban) és papja, Miklós (Nicolaus de Bede), aki 9-9 garast fizet a pápai tized fejében, ^{(Mons. Episc. Vesp.II. 66.,75.)} ahol feltehetően kápolna vagy már korai templom állhatott. Bizonyosan önálló plébánia lehetett, mert az egyházi tizedet csak ott szedtek. A szomszédos és a már királyi falunak számító Szántó, Demeter papja 1333-ban 10 garast fizetett, tehát Bede település sem lehetett jelentéktelen.

1465-ben (I.) Mátyás király a Zala megyei Ormánd-i család birtokaként említi a helységet.1486-ban említik még „Bede” erdőt, amely Lak possessió mellet található és Hertelendy Tamás erdőbirtokos (birtokos?) és Gersei Pethő család közötti hatalmaskodásban szerepel.

1772-ben a hahóti Antiochiai Szent Margit vértanúra szentelt apátság patronusi jussát Mária Terézia tolnai G. Festetics Pálnak (kegyúrnak) ajándékozta, azóta volt összekötve javadalmával együtt a keszthelyi plébániával és így „szerezhette” meg az apátság Bödét.

XIX. században hallgatnak az írások Bödéről. Zalaszántóról visszaemlékezés 1930 környékéről: „ Hahóti apátság Bödei birtokán.” . „  Ez alól kivétel volt a Bödei apátsági major.” A keszthelyi plébánia és a hahóti apátsági birtokkal egyesített Stefaits Aladár keszthelyi plébános és hahóti apát Böde-major központtal 1922-ben.

Feltételezések szerint az egyházi hely (Böde-i templom) világi, nagybirtokos által alapított lehetett. A szakrális épület maradványait eddig nem keresték, sajnos nyomai sem találhatóak, de XIV. századi egyházas helynek számított.